Az erdészek ősöreg fáival szegélyezett csendje miatt, az erdőt nem véletlenül nevezik a természet katedrálisának . Mindenkiben kivált valami ősi, megfoghatatlan tiszteletet, félelmet a néha mindent elborító összefüggő lombok koronája. Az erdő legelső élelemforrása volt őseinknek, már a történelem kezdeteitől az erdei életközösség, és a fák védelemmel és táplálékkal látták el távoli üknagyinkat.

A fenyvesek szinte teljesen zárt koronaszintje, a fenyveserdők félhomálya elődeink vallásos képzeletét sem véletlenül ragadhatta meg. A Föld északi féltekén, az ún. eurázsiai–boreális zónákban uralkodó növényzetet, – elsősorban a jegenye és egyéb fenyő - féléket – már az ősi kelta, germán és nomád, félnomád természeti vallások követői szent fákként tisztelték. Ezt a tiszteletet, a természet közelségének valamilyen misztikus élményét minden évben újra megtaláljuk a szobában feldíszített karácsonyfák ünnepén.

A nyitvatermők a növények országának régi képviselői, igazi virágzatuk nincs, nagy részük az ősi klíma örökségét hordozva nem lombhullató hanem örökzöld faj. Legismertebb képviselőik a fenyőfélék. A nyitvatermés mellett másik különlegességük, hogy nem rendelkeznek valódi teljes gyökérzettel, a maradéktalan tápanyagfelvételhez simbionta gombafajra van szükségük. A gombuszok nélkül - a túl apró földlabdával vásárolt, vagy az átültetéskor elpusztult (kiszáradt) gombaspórák hiányában - fenyőnk sorsa, sajnos megpecsételődik.

Illóolajuk nagyon jellegzetes, orvoslásban tüdő és légzőszervi problémák kezelésére használják, ezer és egy légfrissítő próbálja felidézni a hulló fenyőtű illatát. Az olaj egyébként enyhe antiszeptikus hatással is bír, a skandináv országokban szappanná főzve ez az általánosan elterjedt tisztítószer. Az alaszkai aranyásók – tegyük hozzá, nem jókedvükben - skorbut ellen és emésztőszervi fertőtlenítésre fenyőfélék gallyaiból levest főztek.

A tűlevél és a gyantás felépítés nem csak az északi nagy hidegek, hanem a szélsőségesen száraz klimatikus viszonyok elviselésére is alkalmassá teszik a fajtacsoportot. Új - Kaledóniában egy egész szigetet borítanak kizárólag fenyőfélék (Araucaria columnaris), a sziget neve nem meglepően Isle d' Pines (Fenyősziget).

A Kanári-szigeteken is megtaláljuk őket, főleg a magasabb területeken (Pinus canariensis). Helyi érdekesség, hogy ezek a fák aktívan hozzájárulnak a sziget jó vízháztartásához. Az apró leveleken kicsapódó víz a törzsön végigfutva a talajba jut, egyes mérések szerint egyetlen fa akár 1500 liter folyadék visszapótlását is elősegítheti! Ismerőseink a horvát tengerpartok fenyvesei, az ezeken a fenyőfákon (Pinus maritima) élő kabócák éneke mindenkinek ismerős lehet.  Elsősorban mégis az északi, skandináv tájhoz kötjük őket.

Gazdaságilag a vörösfenyő (Laryx) fajok a kiemelten fontosak. Különlegességük, hogy néhány éves koruk után lombhullatóvá válnak, de „gyermekkori” örökzöld állapotuk egy örökké lombos őst feltételez. Fő építészeti fánk is ez volt a cédrus mellett, már a történelem kezdeteitől. Az Altaj vidékén 2500 éves leletek is fellelhetőek, a Dunában máig felismerhető egy Traianus császár idejéből származó fenyőhíd maradványa. A beltéri kerékpár körpályák borítása is hagyományosan ebből a kiváló fából készül. A Kreml és a Vaszilij Blazsennij székesegyház szerkezete is vörösfenyő fájából áll össze. Gyantás, merev fájuk miatt minden egyéb fenyőféléket is előszeretettel alkalmaznak építési anyagként, pl. Salamon temploma a leírások alapján javarészt cédrusból és ciprusfából épült.

A tajgaövezet erdőállományát Pinus, Picea, és Abies (~Répa, Luc, Jegenye, – fenyő) nemzetségek alkotják. A meszes talajt kiválóan toleráló feketefenyő (Pinus nigra) biztosan ismerős, a legkülönfélébb fásítási, talajkötési megoldásokra, valamint parkokban használják hazánkban. A szennyezett levegőt is jól viseli, mostanában karácsonyfaként is találkozhatunk vele, mivel levele kiszáradás után egyáltalán nem pereg le. A díszfának ültetett selyemfenyő is ebbe a nemzetségbe tartozik.

A hosszútűs fajokról szüretelik a mediterrán, olasz, ázsia, arab és az orosz konyha jellemző kiegészítő fűszerét , édességét is, a nálunk valamiért borzalom drága fenyőmagot, és közel 20 faj alkalmas arra, hogy termését szüreteljék. A magot pörkölve vagy nyersen, levesek és alkoholok ízesítésére használják, sörök és égetett szeszek ízesítőjeként is ismert. A különféle pesto-k, arab édességek (baklawa) alapanyaga is a toboz magja, sötétre pörkölve Mexikóban snack és kávészerű ital készül belőle. Az erdeifenyő (Pinus silvestris) szintén fontos gazdasági növény, a terpentin, fenyőbalzsam, fenyőolaj, ecet, hegedűgyanta, cipőfény, betűfesték kinyerésére használják. Változatos fa és bútoripari felhasználása miatt nagyüzemi méretekben ezzel folyik a gazdálkodás.

A lucfenyő a legelterjedtebb karácsonyfenyő, az észak-amerikai változata (Picea pungens G.) az ezüstnek ismert színtípus. A luc faipari felhasználásához tartozik, hogy ez a fa fontos kultúrtörténeti jelentőséggel is bír, ugyanis fájából készülnek a legkiválóbb hangszerek. Tömörsége és egyenletes növekedése miatt a hangszerszámok rezonánstestéhez ez a legalkalmasabb.  Stradivari, Amati, Guarnieri szakértelme abban rejlett, hogy kiválóan ismerték az erdőt, saját kezűleg választották ki a gyártásra legalkalmasabb 100- 120 éves egyedeket.

A luc , az erdei és a vörösfenyő mellett a legnagyobb „karriert” a jegenyefenyő (Abies alba) futotta be. Ő az, akit valóban egyfajta mai értelemben vett „karácsonyfaként” használtak már 2000 évvel ezelőtt. Európa majdnem minden részén találunk vallási, hitvilági vagy misztikus legendát, hagyományt, amely e fenséges, pompás fához kapcsolódik: Artemisz és Poszeidon szent fája, Dionüszosz és Ozirisz is jegenyefenyő alatt született, a kelta ősvallásban a druidák istennőjének jelképe.         Friss rügyeiből Skóciában még manapság is a Scots nevú sört főzik. (az íze keserű, gyakorlatilag ihatatlan :) )

A legelegánsabb Nordmann fenyőnek viszont semmi köze a romantikus viking tájakhoz, nevét -  finn származású - felfedezőjéről kapta. De minden ismerős lehet valahonnan, hiszen pl. az ősi pogány-germán hagyomány szerint a téli napfordulón a fenyő alatt egy gyermek születik, aki a Nap-ra hasonlít, és elhozza a fényt. A napfordulóünnepet a germánok hatalmas fenyő-máglyával ünnepelték, ennek a szokásnak a megszelídült továbbélése lett a ma már szobáinkban álló, csillogóra feldíszített fenyő.

/A cikk az Ismertség Magazin számára az AGRI – MonJardin! projekt keretében készült/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.